Egy vidéki iskolába jártam, ahol az osztály nagy része lányokból állt. Az osztály összevont osztály lévén nem kis létszámú volt, ennek megfelelő klikkesedéssel a '90-es évek végén. Abban az időben még messziről sem ismertük az internetet, így a cyberbullying sem volt még sehol (szerencsére).
Mindig egy kicsit különcnek számítottam, de ez egészen idáig nem igazán volt érezhető számomra, és nem is igazán volt probléma. Egy kicsit más irányban érdeklődtem, mint a korombeli lányok, és inkább a fiúk társaságában éreztem jól magam. Na, nem kell itt rosszra gondolni, csak éppen a fiúk voltak azok, akikkel meg tudtam beszélni a dolgaimat, mivel a lányos, felesleges csacsogások sosem tudtak lekötni igazán. A legjobb barátaim, haverjaim mind a másik nemhez tartoztak. Sportoltam, és ott is egyedüli lány voltam a közösségben, tehát valószínűleg így szocializálódtam tini koromban. Jól is éreztem magam ebben a helyzetben egészen addig....
A második évfolyamot végeztem, ami a mostani rend szerint a tizedik osztály. Egyre többet fájt a fejem, és egyre brutálisabban, amivel senki nem tudott mit kezdeni. Orvostól orvosig jártam, sokat hiányoztam, de folyamatosan készültem mindenből, ahogy az erőm bírta. Ebből adódóan nem voltam a legjobb tanulók között, de nem is bukdácsoltam sosem. Az orvosok tanácstalanságát még megértettem, de egy 16 éves fiatalt olyannal ijesztgetni, hogy "daganat-gyanú", na, azt már nem értem. Nem múltak a panaszok, és egyre inkább foglalkoztatott a téma, hogy: "Lehet, hogy meg fogok halni?". Ez odáig vezetett, hogy pszichiáterhez kellett járnom... Még többet hiányoztam, még nehezebb volt lépést tartani az osztállyal. Ez már kezdett meglátszani az eredményeimen, hiszen rengeteg gyógyszert kellett szednem. Lábra kapott a pletyka és a gúny: "drogosnak" lettem titulálva. A gyógyszereket ugyanis mindig magammal kellett hordanom mindenhova, és volt, hogy rosszul állították össze a listát. Az eredménye az lett, hogy kiütött, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez nem kicsit látszott is rajtam. De ez még megmagyarázható volt, senki nem tudta, hogy mitől van...
A nagy hibát akkor követtük el, amikor úgy döntöttünk, hogy beavatjuk az "ÉV TANÁRA" titulussal bíró osztályfőnököt. Ezzel nem hogy javítottunk a helyzeten, hanem sokkal rosszabb lett. Az osztály 2 napon belül tele volt vele, hogy nekem mi is a problémám. Folyamatosan szekáltak, és nem remélhettem segítséget, a tanároktól sem. Közben megpróbáltam normális életet élni, barátkozni, szórakozni, hogy túl jussak ezeken a problémákon. Úgy hittem, hogy majd elmúlik. Közben meg rémálom volt iskolába járni, folyamatos céltábla voltam. Nem volt elég, hogy depresszióval, súlyos depresszióval küzdöttem, még ezzel meg is aláztak minden egyes nap. Volt néhány barátom az iskolán kívül, és velük egy kicsit könnyebb volt valamikor, valamikor pedig nem. Süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb, senki nem tudott megérteni, senki sem tudott segíteni... Nem bírtam tovább, és valami elszakadt... A legjobb barátom rohant, mikor meghallotta, hogy mit tettem magammal, próbált támogatni segíteni, nem hagyott magamra, de nagyon nehéz volt kimászni az egészből.
Nagy nehezen kimásztam a legmélyebb gödörből, és átvészeltem a maradék időt bent az iskolában úgy, hogy minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ne tudjon eltávolítani a "jótanár" az iskolából. Fellélegeztem, amikor végre vége lett a gimis éveknek, leérettségiztem, megszabadultam a folyamatos megalázástól és a folyamatos kritikától. Az elmúlt évek azonban maradandó nyomot hagytak bennem. Nem alakult ki az egészséges önképem, az egészséges önkritikám, ahogy kellett volna. A mai napig nem tudok megfelelni saját magamnak. Sosem érzem magam elégedettnek. A tanároknak megértést és támogatást kellene nyújtaniuk a tanítványaiknak a nehezebb, problémásabb időben is, és nem beállni a szekálók sorába. Rengeteget számít, hogy egy tanár hogyan viselkedik egy adott helyzetben, segítenie kellene a családot és igenis felelős a diákjáért, hogy bent az iskolában mi zajlik vele.