Most már megy! Most már ki tudom mondani minden bűntudat nélkül, hogy: "Nem az Én hibám!", pedig tulajdonképpen sosem volt az. Éveken keresztül elhittem, elhitették velem, hogy én tehetek róla, én tehetek a saját problémáimról, mert nem teszek ellene semmit. Abba bele sem gondolt senki, hogy egyszerűen nem tudok ellene tenni, mivel nem tudtam, hogy "Nem az én hibám!".
Egy nárcisztikus emberrel nem volt egyszerű az élet... Mindennek úgy, és akkor kell történnie, ahogy, és amikor ő akarja. Nincs választása az embernek. Nekem sem volt... Úgy éltem, hogy a lehető legkevesebb konfliktusba kerüljek vele, és a lehető legkönnyebben megúszhassam. Arra gondolni sem mertem, hogy "Mi lenne, ha..." . Az érzelmi manipuláció teljesen letaglózott. Szabadultam volna mindenáron abból a helyzetből, de egyszerűen nem láttam kiutat belőle.
Az emberek többsége úgy gondolja, hogy "Csak jó neki, ha nem hagyja el!". Pedig ha tudná, hogy mi zajlik le egy bántalmazott fejében és lelkében, akkor nem mondana ilyen szintű badarságot. Felszínes gondolkodásra vall, ha csak ennyire futja tőle. Nem beszélve arról, hogy szeretik az emberek a felelősséget lerázni magukról. Segítséget, azt nem nyújtanak, csak ítélkeznek. A nárcisztikus bántalmazók meg pont erre alapoznak, és erre építenek, hogy úgysem lesz senki, aki a bántalmazottnak segítőkezet nyújtana. Főleg, hogy a bántalmazott fél nem is tudja hosszú ideig, hogy az, ami éppen vele történik, az bántalmazás-e egyáltalán a szó szoros értelemben. Arra mindenképpen oda kellene figyelnünk, hogy amikor ez a gondolat egyáltalán megfordul a fejünkben, akkor az a kapcsolat már biztosan kimeríti a bántalmazás fogalmát.
Viszont ezt annyira óvatosan és fokozatosan vezeti be a bántalmazó, hogy a bántalmazott eleinte észre sem veszi, hogy mi történik vele. Egy idő után már kezdi zavarni, de a bántalmazó annyira óvatosan feszegeti a határokat, hogy még mindig beleférjen. Nem ő az, aki a határon belül marad, hanem a határ nyúlik egyre messzebb és messzebb. Amikor már egyértelmű a bántalmazott részre is, hogy bizony ő egy bántalmazó kapcsolat áldozata lett, addigra meg már rendre késő, és nehezebb a szabadulás, mint bárki gondolná. Hatalmas lelkierőre és kitartó segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy végig csinálja, mivel még mindig a bántalmazó hatása alatt van, viszont próbál önállósodni, kiszabadulni. A szabadság ígérete remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy kitartson a végsőkig, és elszakadjon végleg az érzelmi manipulációból, és a befolyásból, amiben évekig élt.
Nálam akkor jött el ez a pillanat, amikor már mozdulnom sem lehetett nélküle. Mindent és mindenkit ellenőrzött körülöttem, még akkor is, amikor a családommal voltam. Az, hogy már a saját szellemi és mentális egészségemet is kezdtem kétségbe vonni, az már csak hab volt a tortán. De ő sem volt mindig ilyen...
Kezdetben barátok voltunk. Együtt jártunk fel néha szórakozni, közös volt a baráti társaságunk. Később, egy csúnya szakítása után nem volt hova mennie, ezért megengedtem neki, hogy odaköltözzön a lakásomba. Mivel a lakás üresen állt, nem okozott problémát. Nekem akkor egy jól működő párkapcsolatom volt, ami idővel ráment erre a barátságra. Abban az időben ez szinte fel sem tűnt, mivel nagyon fiatal voltam. Aztán "összejöttünk", nem kellett volna. Valami furcsa érzésem volt már abban az időben is, de elhessegettem a gondolatot, hiszen mindenki azt mondta, hogy milyen jó ember és tényleg szeret engem már régen. Elhittem, hiszen semmit nem tudtam az előző kapcsolatai minőségéről, sosem voltam jóban az aktuális barátnőivel. Nekem sosem volt vele addig negatív tapasztalatom. Jó barátom volt, mindent meg tudtunk beszélni. Ez a kapcsolat kezdetén sem volt más. Bár részemről az a lila- vagy rózsaszínködös szerelem sem alakult ki. Már pár hónapos kapcsolatunk volt, amikor kezdtek egy kicsit zavarni bizonyos szokásai, amit nehezen, de a végén elfogadtam. Nem igazán volt sosem az az érzelmes típus, sosem tudta kimutatni az érzelmeit igazán. A "négyfal" között nem is volt különösen probléma, viszont nyilvános helyen hozzám sem ért, és nem igazán mutatta azt senkinek, hogy mi tulajdonképpen egy pár vagyunk. Mivel a nyilvános enyelgést én sem részesítettem sosem előnyben, az nem okozott akkora problémát, mint ahova vezetett, és nyilvánvalóan előjele is volt a következő időszaknak.
Az, hogy szeretett velem lenni, és sokszor felhívott telefonon, az még tetszett is "kezdetben". Viszont ez szépen fokozatosan az ellenőrzés mániájává vált. Hogy véleményt nyilvánított arról, hogy milyen ruhát veszek fel? Nem okozott problémát, hiszen kezdetben én kérdeztem, hogy: "Jó vagyok így?", mindenki tetszeni akar a párjának. Hogy érdeklődött a családomról? Vagy arról, hogy mi történt velem aznap? Teljesen normális érdeklődés volt. Aztán szép fokozatosan, szinte észrevehetetlenül. Már napi 8 órában KELLETT vele tartanom a telefonkapcsolatot. Ha valaki mással beszéltem, kifaggatott róla. De már nem szimpla érdeklődéssel, hanem számonkéréssel. Egyre agresszívabban bírálta a külsőmet, a megjelenésemet. Egyre féltékenyebb lett, és ennek nem átallott hangot is adni, akár nyilvánosság előtt is. Ahogy először a női nemet alázta és alacsonyította le, már az is irritált, de amikor már egyértelműen engem helyezett saját rangja alá, az már mindennél jobban zavart. Egyszerűen ráment az önbecsülésem. De mindig csak annyit tett rá, hogy még épp meg tudjak bocsátani neki. Bocsánatot egyébként sosem kért semmiért. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy biztosan az én hibám minden, hiszen mindenki osztja a véleményét - mivel csak az ő véleményét hallották. Elhitette velem, hogy nélküle én egy senki vagyok, hiszen még dolgozni sem engedett el, mindenki másnak pedig azt mondta, hogy én nem akarok elmenni. Pedig kerestem a munkát, csak ahova beadtam, mert nem emelt kifogást ellene, odatelefonált, hogy ne vegyenek fel. Legtöbbször azonban engem beszélt le arról a munkahelyről, amit éppen kinéztem magamnak. Az indokok mindig változtak, de hittem neki. Ekkorra már teljesen megszűntem önálló embernek lenni. Az a mentális befolyás, ami abban az időben ért mindenkiből ezt hozta volna ki. Nem én vagyok akaratgyenge, befolyásolható ember. Sőt, kifejezetten céltudatos és magabiztos voltam előtte, aki mindenáron megvalósította, amit éppen akart. Ez az ember azonban már a múlté volt. Aztán jött a legrosszabb, amit tehetett. Olyan eseményeket állított be valósnak, amik sosem történtek meg. Erre tanúkat is hozott, és bizonyítékokat is kreált hozzájuk. Végig tudtam, hogy ezeket a dolgokat én nem csináltam, és nem lehet, hogy ez úgy történjen meg, hogy egyáltalán nem emlékszem rájuk. Pedig ott voltak az ellenkezőjéről a tanúk ... Gondolkodni kezdtem, hogy normális vagyok-e még, vagy forduljak orvoshoz. Eljutottam oda, hogy végre félve tőle, és félve a jövőtől, de szakítottam vele.
Persze nem költözött ki, és kidobni nem mertem még, de már semmi nem volt közöttünk. Mondjuk mint olyan, már évek óta nem volt. Nagy nehezen, a család segítségével kiraktam a lakásomból. Ekkor kezdődött a zaklatás, ami, ha nem lépek ki abból a helyzetből, akkor még most is tartana. A későbbi viselkedésemet sem tudtam sosem megmagyarázni, mert aki egyszer a befolyása alá hajtott minket, attól segítség nélkül egyszerűen nem tudunk szabadulni. Még mindig a befolyása alatt lennék, ha barátok akartunk volna maradni. A zaklatás odáig fajult, hogy elkábított, és megerőszakolt. Ekkor borult ki nálam a bili, hiszen hiába szakítottam vele, hiába bántott évekig, hiába a hosszú ideig tartó lelkiterror, ilyet még akkor sem gondoltam volna róla. Mindennek a tetejébe azt mondta, hogy én vettem be önszántamból a nyugtatót, és ő nem tudta, hogy ki vagyok ütve. Én tehetek róla, minek kábítottam el magam. A bírósági herce-hurca a mai napig zajlik, több mint 2 éve. Most jutottam el arra a szintre, hogy el is higgyem, hogy nem az én hibám volt, és nem én voltam rossz. A szégyen viszont még mindig meg van. Én szégyenlem magam, hogy ilyen helyzetben voltam, viszont büszke vagyok magamra, hogy ki tudtam lépni, és most boldog életet élhetek szabadon, egy olyan emberrel, aki tényleg szeret. A pánikrohamok és a rémálmok is ritkulnak. Végre van munkám és egyedül tudok elmenni - még sötétben is. Emberekkel tudok beszélni - akár erről az időszakról is.
Akik úgy gondolkodnak, hogy "Csak el kell hagyni.." az próbáljon egy kicsi empátiát mutatni a másik ember iránt, örüljön neki, hogy ilyen helyzetet nem hozott neki az élet, és a legfontosabb:
"Nem csak azé a felelősség ilyen életutakért, akik benne élnek, hanem a környezetüké is, hogy nem veszik észre a bajban levő embertársaikat. Figyeljünk oda egymásra, mert nem biztos, hogy nincs ilyen ismerősünk!"